A tanszékről

A TANSZÉK TÖRTÉNETE

 

Dr. Csongor Barnabás emlékbeszéde

a Kelet-ázsiai Tanszék fennállásának hetvenöt éves jubileumára

Elhangzott a 1999 december 16-án tartott tanszéki ünnepségen

 

Mivel véletlenül én vagyok az, akinek emlékezete és emlékei a legmesszebbre nyúlnak vissza a tanszék ma élő munkatársai közül, az én dolgom most megosztani emlékeimet, tapasztalataimat  a tanszék múltjáról a jelenlevőkkel, annyival is inkább, mivel a tanszéknek rendezett irattára nincsen, az alább következőkben tehát másra, mint személyes emlékeimre nem támaszkodhattam. Az alábbiak ennél fogva – divatos műszóval élve – az oral history műfajába tartoznának. Ezt a műfajt ebben a tárgyban azonban már kétszer is kimerítettem: évekkel ezelőtt Ecsedy Ildikó kollégám és barátom kérésére számos ülésben magnóra mondtam emlékeimet Kőhalmi Katalinnal együtt, ez év május 13-án pedig a jelen hallgatóság egy része előtt is szóltam erről a témáról. Mivel mindkettő szövege rögzítve van, értelmesebbnek találom, hogy ezúttal krónikás és énekmondó helyett az értelmező, értékelő szerepével próbálkozzam, megosztani hallgatóságommal azokat a tanulságokat, amelyeket a tanszéken előbb mint kíváncsi érdeklődő, majd mint hallgató, végül pedig mint tanár szerezhettem. Mivel ezek csupán az én tapasztalataimon alapulnak, bizonyos dolgokat a ma még élő kortársak másként élhettek meg. Csak segítené az eligazodást a tanszék mai hallgatói számára – akiknek ez az előadás első sorban szól – ha az enyémtől különböző tapasztalatokkal, élményekkel is megismerkedhetnének.

A fentiek alapján talán érthető, hogy a történetiség puszta követése helyett  az alábbi témák szerint csoportosítom mondanivalómat:

1. a tanszék történetének keretei (elhelyezésének változásai, vezetői, munkatársai),

2. tevékenységének helye az egyetem és a kar életében, munkája feltételeinek változásai,

3. végül, de nem utolsó sorban a tanszék és a magyar sinológia viszonya (sinológia helyett talán megfelelőbb volna sinológia- és Kína-ismertetést, vagy akár "Kína iránti érdeklődés"-t mondani).

A fenti témák abból az elképzelésből következnek, hogy meg szeretném mutatni a hallgatóságnak saját tanulási feltételeinek, körülményeinek történeti meghatározottságát, azaz esetlegességét, számos külső tényezőtől való függőségét. Ennek mindenkori következményei ugyanis óhatatlanul ott munkálnak többek között tanáraik oktató és kutató munkájának módszereiben, szemléletében, eredményeiben. Ezt tudniuk kell ahhoz, hogy mikor majd ők, az új nemzedék veszik át tőlünk a stafétabotot, legyen bennük nyitottság és rugalmasság az akkorra nyilvánvalóan a maitól sokban különböző feltételeknek megfelelni, és ugyanakkor állhatatosság a színvonalhoz való ragaszkodásban – annyival is inkább, mivel a tanszék munkájának legfontosabb célja és értelme önmagában van: kinevelni a hallgatóság köréből (mert ugyan honnét máshonnan, ha nem onnét?) a Kelet-ázsiai Tanszék tanárainak következő nemzedékét.

1941-ben, mikor először kerestem fel a tanszéket – még mint a József Nádor Műszaki Egyetem közgazdasági kara közgazdasági és kereskedelmi osztályának első éves hallgatója – a tanszék, pontosabban a Kelet-ázsiai Intézet a Múzeum körút 6-8 sz. első emeletén hátul, egy sarokszobában volt található. Vezetője Pröhle Vilmos egyetemi tanár volt, aki 1924-ben politikai okokból nyerte el professzori kinevezését (róla csak annyit, hogy kortársai szerint vagy negyven nyelvet tudott, köztük kínait és japánt, tudományos publikációi turkológiából vannak; 1945-ben Németországba menekült, mivel a Volksbund tagja volt, még az évben meghalt). 1942-ig, nyugdíjazásáig vezette a tanszéket, egyetlen hallgatójáról tudok, aki tudománnyal foglalkozott: Tolnai János volt az illető, 1944 táján végzett és hallomásom szerint a hatvanas években a Berkeley-i egyetem japán tanszékének volt munkatársa.

Az ezt megelőző időkből japán és kínai nyelvi lektorok tevékenységének emlékei fedezhetők fel: Imaoka Dzsúicsiró még a harmincas években nemcsak megtanult magyarul, de könyvet is írt Japánról, Tokunaga Yasumoto tanár úr lektorkodása mellett finnugor nyelvészetet tanult karunkon. Az 1945 előtti utolsó japán lektor, Szuga Hiroo 1943-ban távozott. Az első kínai lektor, akiről tudomásom van, egy bizonyos Ho Dzin-ya, sokszorosított kínai-német-magyar nyelvtan és társalgóját emlékezetem szerint a Belső-Ázsiai Tanszék könyvtára őrzi. 1942-43-ban is volt kínai lektora a tanszéknek, Csao Tung-seng sanghaji szemorvos személyében, aki a szemészeti klinikán végzett munkája mellett heti 2 órában vállalt a karon nyelvórákat.

A magam személyes tapasztalatai a következő időszakot ölelik fel: 1942-ben lettem az új tanszékvezető, Ligeti Lajos hallgatója, 1948-tól, a doktorátus megszerzésétől pedig tanársegédje, azóta a tanszéken tanítok, 1991 óta mint nyugdíjas.

Tapasztalataim tehát 1942-vel kezdődnek, mikor a tanszék vezetését Ligeti Lajos egyetemi tanár vette át, akit ekkor neveztek ki az újonnan alakult Belső-ázsiai Tanszék vezetőjévé. Ligeti saját kezdeményezésére vállalta a Kelet-ázsiai Tanszék vezetését is tanszéke mellett, mivel a belső-ázsiai, azaz mongol, tibeti, mandzsu-tunguz és belső-ázsiai török stúdiumai  számára elengedhetetlennek tartotta sinológusok képzését is. A Kelet-ázsiai Tanszék vezetése többek között annyit jelentett, hogy vállalta kínai tárgyú – japánnal nem foglalkozott – órák tartását heti 2 órában, még pedig díjazás nélkül. Nem is tehetett másként,  hiszen nem várhatott díjazást sem az egyetemtől, sem a minisztériumtól, a tanszék fenntartása csak az ő számára volt fontos.

Ligeti Lajos 1942-től 1962-ig volt a két tanszék vezetője. Mindvégig gondosan ügyelt a két tanszék különállására: mind a kettőnek külön cégtáblája, könyvtára, költségvetése, időnként külön tansegédszemélyzete is volt – az ötvenes évek közepéig egyetlen helyiségben.

1942-ben a két tanszék közös helyisége a Múzeum körút 4/c új épületébe költözött az I. emeletre, ahol ma a Spanyol Tanszék van (az épületet azóta átépítették, a tanszék helyisége eltűnt).

1945-ben, Budapest ostromakor a tanszékek közös helyisége kiégett, könyvtáruk elpusztult. 1945-46-ban ezért a  két tanszék jobb híján beköltözött a C épület alagsorába, a portásfülke mögé. Ligeti L. első tanársegédje dr. Nagy Lajos Gyula volt, aki mongol, török és kínai filológiából  1944-ben szerzett doktorátust. Ő 1953-ban  meghalt csonttbc-ben (Magyarországon akkor penicillin még nem igen lévén – betegségének kifejlődésében része lehetett annak is, hogy egy ideig az említett kőpadlós alagsori helyiség volt a lakása, jobban mondva hálóhelye).

1953-ban, mikor a bölcsészkar megkapta a piarista gimnázium és rendház épületét, a tanszékek a Pesti Barnabás u. IV. emeletére kerültek, és ettől kezdve mindkettő külön helyiséget kaphatott. A helyiségek, majd pedig a tanszemélyzet, mint látják, attól kezdve szaporodni kezdtek.

1963-tól a tanszék vezetését Ligeti Lajostól én vettem át, mint docens, és vezettem azt 1983-ig. Ez alatt valamikor a hetvenes évek közepén a bölcsészkar többi tanszékének terjeszkedése következtében a tanszék (melyet 1951-52 óta, tekintettel a Kínai Népköztársaság politikai jelentőségére, Kínai és Kelet-ázsiai Tanszéknek neveztek el, mígnem tavaly végre visszakapta régi, logikai ellentmondástól mentes nevét) az Izabella utcai bölcsészkari épületbe költözött a többi orientalisztikai tanszékkel együtt. Innét került végül – nem emlékszem mikor – jelenlegi helyére, a C épület tőszomszédságába.

1983-tól, mivel elértem a korhatárt, Galla Endre docens lett a tanszék vezetője.

Ami a tanszék tevékenységének helyét illeti az egyetemen belül, az 1948-ban – legalábbis formailag – radikálisan megváltozott. Addig ugyanis a többi társadalomtudományi stúdiummal egyezően a Kelet-ázsiai Tanszék hallgatói szabad bölcsészek voltak, azaz tetszés szerinti összeállításban vehették fel indexükbe az egyetemi előadásokat, melyeket túlnyomó többségükben katedrával bíró egyetemi nyilvános rendes tanárok tartottak, csupán az óraszám alsó és felső határa volt megszabva, félévenként két-három órából kellett kollokválni az érvényességhez – e feltételek teljesítése után kijárt az abszolutórium, azaz annak igazolása, hogy az illető egyetemet végzett. Ennek természetes célja eredendően a doktorátus megszerzése volt, nagyjából a maival azonos feltételekkel. Ha valaki e mellett tanári képesítést akart szerezni, be kellett iratkoznia a Tanárképző Intézetbe (ez csupán egy iroda volt), ahol előírták számára, hogy például a magyar tanári diplomához milyen tárgyakat kell hallgatnia, milyen vizsgákat letennie. Ismertem a negyvenes években hallgatót, aki kínai nyelvet és matematikát hallgatott, egy másik a kínai és a japán mellett egyiptológiát és így tovább. Az egyetem – legalábbis a bölcsészkaron – elvileg csak tudást akart adni, a képesítést másokra bízta.

1948-tól ez megváltozott: a bölcsészkar, amelyből természettudományi kar néven kiváltak a természettudományos tanszékek, ettől kezdve diplomát, tehát szakképesítést, állás betöltésére képesítő végzettséget adott, a tanárképzés mellett lett többek  között muzeológusképzés is. Ettől kezdve indult el a sinológia – és általában az orientalisztikai szakmák – vándorútja az egyetemi rendszer és reformok útvesztőiben. Az induláskor, lévén, hogy  a kiépülő új kulturális szisztémában úgy látszott, hogy a végzett orientalisták számára elhelyezkedést leginkább a múzeumok biztosíthatnak – elsősorban a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum, de például a Szépművészeti Múzeum egyiptomi osztálya, vagy akár a Néprajzi Múzeum is – az orientalista szakok a múzeológiai szakok közé sorolódtak a régészettel, a művészettörténettel és a néprajzzal együtt. Ilyen múzeológus-sinológusként végzett Tőkei Ferenc akadémikus. Ezeket a múzeumi állásokat azonban az ötvenes évek közepére-végére betöltötték a végzett hallgatók, közben gazdaság válságba kerülvén, a kultúra támogatására szánt pénz megcsappant, tudományos intézetekben létszámleépítésre került sor – az egyetemi oktatás átszerveződött. Ennek során a minisztérium és a szakma képviselői az orientalista oktatás helyét legcélszerűbben a modern nyelvi szakok közt vélték megtalálni. Ez illúzió volt, hiszen az élő kínai nyelv oktatásának feltételei korántsem voltak azonos színvonalon az európai nyelvekével, bár mi voltunk ekkor és még jó ideig az egyetlen orientalisztikai tanszék, amelynek volt élő nyelvi lektora. Az elhelyezkedés azonban ezzel az intézkedéssel sem lett könnyebb. Már ezt megelőzően, az ötvenes évek közepétől általánossá vált, hogy orientalista szakos hallgatónak keleti szakja mellett felvételiznie kell egy "normális", állás betöltésére jogosító tanári  szakból is, – egy időben ez könyvtáros szak is lehetett. Kínai-könyvtáros szakos volt F. Wendelin Lidia, akinek a Kínával foglalkozó magyar művek első bibliográfiája köszönhető. 1956 előtt pár évig létezett újságíró szak–kínai szakpárosítás is, e szakokon végzett Kun József, aki 56 után Amerikában a Kínai Népköztársaság politikájával foglalkozott, jelenleg nyugdíjasként él az NSZK-ban. Az orientalisztikának a nyelvszakokhoz történő besorolása logikus volt abban az értelemben, hogy a hallgatók többségének másik szakja angol, vagy orosz vagy más nagy nyugati nyelv volt, lévén, hogy ezek ismerete a szakma műveléséhez elengedhetetlen. Mindemellett akadt a hallgatók közt kínai-történelem szakos is, mint Legeza Ireneus, aki 56 után tanulmányait Londonban, a School of Oriental Studiesban fejezte be, s akinek néhány műve azt hiszem a tanszék könyvtárában is megtalálható.

Volt aztán idő, amikor orientalisztikai szakokat csak harmadikként, két tanári szak mellé lehetett felvenni – erről rövid idő alatt kiderült, hogy irreális –, majd létrejött a B szakosság rendszere, ahová általában a nem-tanári, illetve a „kis” nyelvi szakokat sorolták. Ez azt jelentette, hogy a szakból nem lehetett felvételizni, hanem a két tanári szakra felvett hallgató további heti 5 órában két féléven át hallgathatott a kínai szakból bevezető előadásokat, s a két tanári szak követelményeinek megfelelésen túl a második félév végén ez utóbbiakból is eredményes vizsgát tett, s ennek alapján egyik tanári szakját elhagyva helyette felvehette a kínai szakot.

Később, illetve az előbbiekkel párhuzamosan kivételes esetekben lehetőség volt „speciálszakosságra”,  egyéni tanrend összeállítására. A tanszék történetében emlékezetem szerint három esetben került erre sor, Kara György, a Belső-Ázsiai Tanszék vezetője, akiből azonban Ligeti professzor akaratából mongolista lett, valamint Halla István kínai egyszakos és Székács Eszter japán speciál-szakos esetében.

Mindezen esetek előfeltétele az eredményes egyetemi felvételi vizsga volt. Ez egy népes bizottság előtt történt, amelyben a szak képviselője mellett helyet foglaltak a pártszervezet és az ifjúsági szervezet képviselői is, ajánlás kellett hozzá a középiskolától, tekintetbe kellett venni – valamikor az ötvenes évek végéig – az „osztályhelyzetet” (munkás- és paraszt származás, politikai aktivitás előnyt jelentett), a szakmai követelmények közt pedig nem szerepelhetett a kínai nyelv ismerete, lévén a tanszék az egyetlen hely az egész országban, ahol elsajátítása lehetséges volt. Ehelyett a felvételi bizottság arról igyekezett meggyőződni, hogy a felvételiző mennyire olvas idegen nyelveken – mivel a legfontosabb szakirodalom angol, francia, orosz, német (és japán) nyelven férhető hozzá – s hogy szándéka mennyire alapszik a kínai kultúra, történelem, irodalom konkrét ismeretén – mint ahogy a szakra felvett hallgatók értékelésében a fő szerepet az önálló tájékozódási igyekezet, a saját út megkeresésének igénye játszotta. Mivel a tanári szak–kínai szak párosítás ugyanakkor csak az egyik szakból kívánta meg szakdolgozat írását, végzés után a szakmában való továbblépés csak azok számára volt elképzelhető, akik szakdolgozatukat kínai szakból írták. Voltak kivételesen olyanok is, akiket országos tanulmányi versenyen elért helyezésük mentesített a felvételi alól, így került be az egyetemre Ecsedy Ildikó, Ferenczy Mária és emlékezetem szerint a sajnos korán elhunyt kivételes tehetségű nyelvész, Mártonfi Ferenc is. Mártonfi Ferenc különben kínai–alkalmazott és matematikai nyelvészeti szakon végzett, s mivel végzése a kulturális forradalom idejére esett, Kínába nem mehetvén a Koreai Népköztársaságban töltött egy évet ösztöndíjasként. Így ő lett az első, aki a tanszéken koreai stúdiumokkal foglalkozott – ez nem pusztán nyelvórát jelentett: már ekkor a legtehetségesebb általános nyelvészek között tartották számon, óráit sok nyelvész látogatta.

Mindezek a változások természetesen nemcsak a kínai szakot érintették, mindenesetre a fentiekből talán kiviláglik, mennyire nem tudott a tanszék (és általában az orientalisztika) nyújtotta képzés beleilleni az egyetemi oktatás általános rendszerébe. A kínai szak esetében a szak helyzetét ezeken felül egy sajátos tényező is meghatározta. 1950-től kezdve ugyanis rendszeres ösztöndíjas csere indult a Kínai és a Magyar Népköztársaság között – ebben azonban a tanszék és hallgatói nem vettek részt. Visszatekintve valószínűsíthető, hogy a Kínai Népköztársaság kormánya kezdeményezte az ösztöndíjasok küldését valamennyi szocialista országba a velük való politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatok jobb kihasználása érdekében. Ismereteink szerint a Magyarországon tanult kínai ösztöndíjasok odahaza valamennyien a külkapcsolatok valamelyik ágában nyertek alkalmazást. Magyar részről a kínai kezdeményezést a legegyszerűbb módon „ellentételezték”, azaz mi is elkezdtünk ösztöndíjasokat küldeni Kínába. A válogatást  kezdetben a bölcsészkari pártszervezetre bízták, a második évfolyamtól ezt a minisztérium vette át, ezek pedig politikai szempontok alapján válogattak, a tanszék hallgatói szóba sem kerültek. Utólag sikerült a tanszékvezetőnek, aki ekkorra már a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke is lett – már csak presztízs-okokból is – az első öt ember mellé hatodikként a tanszék végzős hallgatóját, Pajor Gézát bejuttatni.  A legelső, Kínába induló ösztöndíjasok egyetemi végzettséggel, tehát felső fokú európai műveltséggel rendelkeztek – közéjük tartoztak Galla Endre, Józsa Sándor és Miklós Pál tanár urak is –, az utánuk következőket azonban a minisztérium érettségiző diákok közül válogatta ki. Ennek következtében a Kínában teljes képzésben részesülő diákok kitűnően megtanultak kínaiul, tudásuk idehaza való alkalmazásában azonban, felső fokú európai műveltség híján nehézségek merültek fel. Az  ösztöndíjas csere 1966-ig, a „nagy proletár kulturális forradalom” kitöréséig folyamatos volt, – a történelem fintoraként végre 1965-ben sikerült a tanszék hallgatóit is kiküldetni Kínába egy évre, utána majdnem húsz évre a két ország kapcsolatai takaréklángra állítódtak.

A Kínába teljes képzésre kiküldött ösztöndíjasok egyéves nyelvtanfolyam után különböző kínai egyetemeken végeztek. Volt köztük irodalom-, történelem-, külkereskedelem-,diplomácia-, művészettörténet- sőt iparművészet-szakos –, hazatérésük után   túlnyomó többségükben a külügyminisztériumba, illetve a külkereskedelembe kerültek. 1956 után jó részük mint „politikailag nem szilárd elemek” átkerültek részben a tanszékre, részben a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumba. Később, a politikai légkör változásával jó részük visszakerült a külügybe.

Visszatérve a tanszék hallgatóságával kapcsolatos kérdésekre, a fentiekből talán kitűnik, hogy a szakra felvettek kisebb része végezhette el csak a szakot – az arányok megértéséhez tudnunk kell, hogy a felvettek száma általában egy-kettő volt évente. Ez a nagymértékű lemorzsolódás is ellentétben volt az egyetemi oktatás elé kitűzött irányelvekkel, amelyek szakadatlan harcot hirdettek a lemorzsolódás ellen – mégsem mondhatnám utólag oktató munkánkat hatástalannak, hiszen a későbbi középiskolai tanár, irodalmár, vagy egyéb filosz saját területén, az oktatásban, illetve az európai kultúra valamelyik szeletének tanulmányozása közben csak nyerhetett azzal, ha egy időre betekintést kapott egy merőben más nyelvbe és kultúrába – más oldalról viszont ez azt is jelenti, hogy kínai szakon csak az tudott diplomát szerezni, akiben megvoltak a képességek és az ambíció a tudomány műveléséhez.

1949 és 1956 közt a szakos egyetemi hallgatók oktatása mellett nem jelentéktelen szerepet játszott a tanszék tevékenységében a vendéghallgatók fogadása. Aki nem tudná: a vendéghallgatók azok, akik a tanszék és a dékán engedélyével egyes előadásokat  – sohasem egy szak összes előadásait! – hallgathatták, de vizsgát nem tehettek, bizonyítványt nem kaphattak. A tanszéken erre azért került sor, mivel akkoriban ez volt az egyetlen hely az országban, ahol kínai nyelvet tanítottak. 1949, azaz a vasfüggöny leereszkedése és a Kínai Népköztársasággal való kapcsolatfelvétel pedig nemcsak reális igényeket támasztott gyakorlati kínai nyelvtudás iránt, hanem számos ember fantáziáját is megmozgatta. A tanszéknek akkor sem a nyelvtanítás volt a feladata (a magam részéről akkor még nem is tudtam beszélni kínaiul), ezen igény kielégítésére mégis fogadtuk a vendéghallgatókat, annyival is inkább, mivel 1949-től anyanyelvi lektor is került a tanszékre, dr. Somogyi Györgyné Csu Zsuj-jü (saját átírásában Cu Re-ü), egy kínai emigrációból akkor hazatelepült orvos felesége személyében – Sanghajból. Somogyi Györgyné működéséhez a tanszék nagy reményeket fűzött, s ő nagy lelkesedéssel látott neki a munkának és magyar tudása tökéletesítésének – sajnos 1953 nyarán váratlanul meghalt. A vendéghallgatók érdeklődésére jellemző, hogy kénytelenek voltunk az évfolyamonként legfeljebb egy-két kínai szakos hallgató mellett harmincötben maximálni a résztvevő vendéghallgatók számát. Szociális összetételük igen színes volt – közéjük tartozott például Greguss Pál (ma világhírű) fizikus, a holdjáró optikai rendszerének megalkotója, Veres Pál, a későbbi neves szexológus, az azóta elhunyt Varga Tamás matematikus – különben hálókocsikalauztól és varrónőtől őrnagyig és tanárnőig a Magyar Népköztársaság szinte minden foglalkozási ága képviselve volt köztük. E nagy érdeklődésnek 1956-ban szakadt vége, a vendéghallgatók – sőt az az évben felvett hallgatók – nagy része is disszidált, ezután is voltak még vendéghallgatók, de jóval kisebb számban. E vendéghallgatók közül került ki a magyar kínai tolmácsok és fordítók első sorozata, név szerint Lomb Frigyesné Szilárd Kató, a későbbi poliglott szinkrontolmács (bár később tevékenysége súlypontja a japán nyelv lett), valamint a pár éve elhunyt Nagy Bálint és a ma is aktív Petrik Iván, akik évekig dolgoztak Kínában az ott tevékenykedő magyar ipari és kereskedelmi vállalatok munkájának elősegítésére. – Nagy Bálint írt egy terjedelmes magyar nyelvű kínai nyelvtant is. E vendéghallgatók között volt Pálos István is, aki idehaza elsőnek kezdett foglalkozni a kínai orvoslás módszereivel, s aki tudomásom szerint jelenleg Németországban természetgyógyász. Magyarul megjelent műve német és angol (de lehet, hogy más) kiadásban is megjelent Nyugaton. A hatvanas évektől a nem egyetemi hallgatók kínai nyelvtanulási igényét először a TIT nyelvtanfolyamai, később a Körös Csoma Társaság keleti nyelvtanfolyamai igyekeztek kielégíteni.

Somogyi Györgyné halála után egy évvel a magyar-kínai kulturális egyezmény keretében a tanszék új kínai lektor kapott Kuo Jü-heng, a pekingi Tanárképző Egyetem (Si-fan Ta-hszüe) irodalomtörténeti tanszékének adjunktusa személyében. Vele jött felesége, Csao Su-hua is. Igen szerencsésen egészítették ki egymást, lévén, hogy Kuo tanár úr kiválóan ismerte a klasszikus kínai filológiát és irodalmat, Csao tanárnő pedig odahaza vietnamiakat tanított kínai nyelvre. Utánuk egészen 1966-ig általában két évenként váltották egymást a kínai lektorok (mellettük tanított a hatvanas években Feng Csung-jün docens, Fung Yu-lan, a neves filozófus leánya, klasszikus irodalomtörténetet is).

Ami a tanszék tantervét illeti,  1948 előtt a magyar egyetemeken teljes tanszabadság uralkodott: gyakorlatilag teljes jogú professzorok (egyetemi nyilvános rendes tanárok) tartottak csak előadásokat, azaz órákat, s ezek tárgyát, témáját maguk választották meg – igen helyesen, hiszen mindenki arról adott elő, amit a legjobban ismert, vagy/és ami a legjobban érdekelte, arról a területről, ahol neki magának voltak új és izgalmas, a tudományt előre vivő felfedezései – vagy legalábbis remény mutatkozott ilyesmire (bár például Pröhle Vilmos és néhány általam akkor ismert professzor esetében nem tudnék ilyen témát megjelölni). Ligeti Lajos tanszékvezetősége idején ez olyan formában jelentkezett, hogy a kelet-ázsiai, kínai stúdiumokban az alapok lerakása (azaz a klasszikus kínai nyelv, a ven jen ismeretébe való bevezetés) mellett olyan területet választott ki a felnevelendő magyar sinológusok számára, amelyet azok (azaz az induláskor csupán szerény személyem) a szűkös haza könyvtári viszonyok mellett is a siker, az eredményesség reményében kezdhettek művelni. A sinológiában ilyennek egyrészt a kínai történeti forrásoknak a belső-ázsiai népekre vonatkozó tudósításait, továbbá a nyelvtörténetet (pontosabban a Bernhard Karlgren megalapozta hangtörténeti kutatásokat) értette.

Ennek megértéséhez/értékeléséhez vissza kell mennünk a harmincas évek magyar tudománypolitikájához: abban az időben történt, hogy a Görög Filológiai Tanszéken a külföldre távozó Kerényi Károlyt Moravcsik Gyula bizantinológus váltotta fel, akinek kutató munkája és érdeklődési köre a korai magyar történelem bizánci forrásaira korlátozódott, a Latin Filológiai Tanszék munkájában a klasszikus auktorok olvastatása mellett a kutató munkában túlnyomó részt foglalt el az Anonymus-kérdés és általában latin nyelvű krónikáink kutatása, turkológiában a magyar őstörténettel és a hódoltság-kor történetével kapcsolatos kérdések – e koncepció jegyében jött létre maga a Belső-ázsiai Tanszék is, a magyar őstörténet hátterének alaposabb megismerése céljából. Ligeti professzor látókörének széles voltára vall, hogy felismerte: a magyar sinológia csak akkor segítheti eredményesen a nemzeti stúdiumnak tekintett Belső-ázsia kutatást, ha művelői, bár kutató munkájukat a fent említett két részterületre összpontosítják, amellett tájékozottak a sinológia általános problematikájában is.

E háttérnek, e céloknak megfelelően 1942 után a sinológiai képzés arra irányult, hogy az illető részterületeken igyekezzék nemzetközi színvonalú eredményeket elérni. A konkrét oktató munka – mely induláskor két kollégiumból állt: az egyik volt a Bevezetés a klasszikus kínai nyelvbe, L. Wieger egy műve alapján, a másik Bevezetés a kínai filológiába, amely túlnyomó részt bibliográfia volt – ezt úgy igyekezett elősegíteni, hogy a sinológiai tárgyú előadások mellett külön feladatokat is adott (nekem kezdetben a Lun jüt kellett olvasnom J. Legge bilingvis kiadásában), főként azonban a szemináriumi munkán keresztül. A szeminárium különben közös volt a Belső-Ázsiai Tanszék hallgatóival, sőt, tekintve a sinológiai órák alacsony számát, amelynél többet a mongolisták, tibetológusok és turkológusok sem kaptak többet a maguk területéből (lévén, hogy Ligeti mindezen kerületeket meg akarta idehaza honosítani), a tanszékvezető megkövetelte, hogy szűkebb szakjára való tekintet nélkül minden hallgatója minden óráján ott legyen (a szemináriummal együtt összesen hét volt). Szemináriumi feladatként pedig mindenkinek a szűkebb szakmai területéhez tartozó idegen nyelvű tudományos cikk ismertetését adta meg. Az ismertető dolgozat megtárgyalása során pedig  terítékre került a dolgozat minden tartalmi és formai eleme, így egy dolgozat megtárgyalása hetekig is elhúzódott, közben pedig leckét kaptunk abból, hogyan kell tudományos dolgozatot formailag kifogástalanul, tartalmilag, érvelésében pedig megcáfolhatatlanul felépíteni. E szemináriumok gyakorlatilag nem is voltak mások, mint Ligeti professzor előadásai ezekről a kérdésekről – és rengeteget tanultunk belőlük. Később a haladottabb hallgatókkal a módszer oda fejlődött, hogy a dolgozatot fel sem kellett olvasni, hanem mindenki kézhez kapta előzőleg írásban, gépelve, s sor került annak a megtárgyalására is, milyennek kell lennie egy nyomdakész tudományos igényű kéziratnak.

1948-tól kezdve, mikor tanársegéd lettem a tanszéken, a klasszikus kínai nyelv oktatása E. Haenisch, Lehrgang der klassischen chinesischen Schriftsprache c. jól ismert könyvéből történt, illetve, annak csak első kötetéből – ezt is Ligeti egy volt hallgatója, az akkor orosz tolmácsként működő Dienes Gedeon hozta Németországból (külföldre utazni abban az időben nem volt egyszerű és könnyű dolog). Ennek szövegeit kezdtem gyér tudásommal sillabizálni és oktatni a nálam is kevesebbet tudó hallgatóság számára. 1949-50 után, ahogy a Kínával való kapcsolatok fejlődtek, több sorozat általános iskolai olvasókönyvet hozattunk Pekingből számos példányban – Somogyi Györgyné azokból tanította az élő nyelvet (sajnos ezekből egyetlen példány sem maradt, mind széthordták a hallgatók).

 A ven jenbe való bevezetés mellett az én gondom lett fokozatosan a filológiába való bevezetés előadása is, majd pedig – az 1948-tól kezdődő reformok megkövetelte módon – előadásra kerültek bevezető kollégiumok a kínai történelembe és irodalomtörténetbe is. Nagy segítséget és az oktatás színvonalának jelentős emelkedését eredményezte 1956 után három új munkatársnak – Galla Endrének, Józsa Sándornak és Mao Sou-funak – a tanszékre kerülése, akik  átvették az élő nyelvet oktató, továbbá az újkori kínai történelembe és a modern kínai irodalom történetébe bevezető kollégiumokat. A mai kínai nyelv tanítása ettől kezdve a Pekingben (az ott tanuló külföldi ösztöndíjasok számára) készült tananyag alapján történt.

A klasszikus kínai stúdiumok fontos része volt a szövegolvasás, amelyet az akkori körülmények közt csak úgy tudtunk megoldani, hogy tanár és hallgatók egy-egy kockás füzetbe szépen lemásolták a maguk kalligrafikusnak nem mindig mondható han-ce-jeikkel az elolvasandó szöveget, helyet hagyván bőven a szószedetnek és a fordításnak. Utólag megállapítható, hogy ez a módszer igen alkalmas volt az íráskészség fejlesztésére.

Az oktató (és kutató) munka színvonalának emelkedését elsősorban az elpusztult könyvtár újjászervezése tette lehetővé. Könyvanyaga némi, a professzor és a hallgatók által a háború alatt hazavitt és megmaradt könyvekkel, Pröhle gazdátlan lakásán maradt néhány kötettel indult. 1949-ben a budapesti világifjúsági találkozón már itt volt a leendő Népköztársaság küldöttsége – nagy utánjárással sikerült is megszereznünk a magukkal hozott brosúrák, Mao Ce-tung írásai egy részét: ezek voltak a tanszék első, Kínában kiadott, kínai könyvei. Az ötvenes évek elején a tanszék megvette Ágner Lajos, 1945-ben elhunyt gimnáziumi tanár és sinológus könyvtára egy részét. Szorgalmasan látogattuk a Múzeum körút antikváriumait, ahonnét időnként meglepő ritkaságok kerültek elő (sajnos javarészt csupán japanisztika és művészettörténet). Minőségi ugrás a könyvtár gyarapodásában egyrészt a külföldről való rendelés (ugyan mindig csak korlátozott mértékű) megindulásával, másrészt – és döntő mértékben – azonban az Országos Széchenyi Könyvtár, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, továbbá a pekingi Nemzeti Könyvtár, illetve a Kínai Tudományos Akadémia Könyvtára között meginduló rendszeres kiadványcsere révén következett be. A nagy kínai könyvtárak ugyanis feladatukul tűzték ki a szocialista országok könyvtermése javának rendszeres begyűjtését, ezért cserébe kínai könyveket ajánlottak fel. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Keleti Gyűjteménye ennek köszönheti kínai könyvanyagát – a tanszéknek ebből is jutott valami. A tanszék számára azonban a könyvtár gyarapodását első sorban a Széchényi Könyvtár számára érkező könyvanyag jelentette – nemzeti könyvtárunk ugyanis nem tudván mit kezdeni a kínai könyvekkel, a cserébe érkező anyagot a tanszéknek ajándékozta, sőt hamarosan beleegyezett abba, hogy csereanyagként a Pekingi Nemzeti Könyvtártól a tanszék által igényelt könyveket kérje. Ligeti professzor 1954-es első kínai útja jelentősen gyarapította az akadémiai könyvtár kínai anyagát, nekem magamnak 1957-ben, első kínai utamon a tanszék számára sikerült nagyobb mennyiségű könyvanyagot vásárolnom. E könyvtárgyarapító vállalkozásokat aztán a tanszék többi munkatársa is folytatta, valahányszor – sajnos nem túl gyakran – sikerült Kínába kijutniuk. A könyvtár anyagát eleinte magunk, oktatók gondoztuk, a hatvanas évek közepétől volt a Tanszéknek könyvtáros munkatársa is.

Az ötvenes évek végén, a Japánnal való diplomáciai kapcsolatok felújításával egy időben a tanszéken újra megindult a japán nyelvoktatás is. Major Gyula, az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese és a japán nyelv régi szerelmese kezdte el ezt az áldozatos munkát, melléje csatlakozott hamarosan Hani Kyó, a Németországból hazánkba áttelepülő zenetudós, akit a Kodály zenetanítási módszer vonzott ide. Hani Kyó itt-tartózkodásának nyolc éve alatt kitűnően megtanult magyarul, lektori órái és zenészi tevékenysége mellett volt ideje arra, hogy a magyar irodalom néhány kiemelkedő alkotását, köztük Móricz Zsigmond néhány művét, japánra fordítsa.

Az ötvenes évek elején, röviddel a koreai háború kitörése után a kari pártszervezet ösztönzésére kísérlet történt koreai lektorátus szervezésére is. Mivel hazánkban ebben az időben csak egyetlen ember jöhetett e vonatkozásban tekintetbe, Sövény Aladár középiskolai tanár, aki Pröhlénél szerzett japán tudásával a Magyarországon tanuló koreai diákok első magyar tanára lett, a tanszék megtette a felterjesztést. Hamarosan megkaptuk azonban a negatív választ: Sövény Aladárt minisztériumunk nem tartotta politikailag megfelelőnek. Hamarosan kiderült azonban, hogy  a külügy más véleményen van: Sövény Aladár phenjani nagykövetségünk kulturális attaséja lett. A tanszéken azután csak a nyolcvanas években került arra sor, hogy Mártonfi Ferenc koreai nyelvet tanítson.

Ami az egyéb keleti nyelveket illeti, a tanszéken a hetvenes években Eckhart István középiskolai tanár pár évig tartott indonéz nyelvórákat, Mártonfi Ferenc koreait, valamivel később Szegő László pedig vietnamit.

Mint már említettem, Ligeti Lajos akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökének, a Kínai és Kelet-ázsiai Tanszék vezetőjének 1954-ben sikerült csak kijutnia a Kínai Népköztársaságba (összehasonlításul: Németh Gyula akadémikusnak, a Turkológiai Tanszék nemzetközi rangú vezetőjének csak 1956-ban sikerült személyes kapcsolatokat teremteni a nagy hírű és népes szovjet turkológiai képviselőivel. Említettem, hogy magam is csak 1957-ben – hét éve voltam már adjunktus – jártam először Kínában). A Kelet-ázsiai Tanszék nemzetközi kapcsolatai 1955-tel, Jaroslav Prusek prágai professzor, az Orientálni Ústav akkori vezetőjének látogatásával indultak el, majd pedig 1959-től kezdve lehetőség nyílt a tanszék munkatársainak, valamint a tanszéken kívül tevékenykedő magyar sinológusoknak részt venni a Nyugaton a második világháború után szerveződő Junior Sinológusok évenkénti egy hetes konferenciáin. (E konferencia jogutóda az EACS azaz European Association of Chinese Studies, illetve AEDEC – Association Européenne des Études Chinoises, mely kétévenként tartja konferenciáit.) A nemzetközi szakmával való kapcsolattartást indulása után bizonyos politikai fenntartások mellett időnként anyagi nehézségek is fékezték – az első években a kiutazók számára a valutát (és az útlevelet) a minisztériumnak vagy az Akadémiának kellett biztosítania, hosszadalmas kérvényezés és egyéb procedúrák sorával. A magyar sinológusok személyes kapcsolatai a nemzetközi tudományossággal – a nemzetközi viszonyok ismeretében nem meglepő módon – 1960-ban, a moszkvai nemzetközi orientalisztikai kongresszuson szélesedhettek ki  – ekkor létesültek személyes kapcsolatok szovjet – azaz orosz – sinológusokkal és más kollégákkal is. A körülöttünk 1948-tól bezárult világ az ötvenes évek végétől – bár igen lassan – megnyílt Kelet felé. A kezdő magyar sinológusok első külföldi útja nem a nagy nyugati sinológiai központokba, hanem Kínába vezethetett. Ami a nagy múltú orosz sinológiával való találkozást illeti, tekintettel a szovjet Kína-kutatás erősen aktualizáló jellegére, elég nehézkesnek bizonyult – a hagyományos sinológiát művelő szakembereik nem juthattak ki külföldre, mi sem egykönnyen hozzájuk. A nemzetközi sinológiával való normális kapcsolatok felvételére csak 1989 óta van lehetőség.

Előadásomból talán az a kép alakulhat ki, hogy a tanszék története egyenlő, azonos a magyar sinológia történetével. Bizonyos általános értelemben nagyjából ez így is van, a magyar sinológia azonban szélesebb ennél. Ami pedig a magyarok részvételét illeti a nemzetközi sinológia életében, elég talán csak két nevet említenem, Etienne Balázsét, azaz Balázs Istvánét és Magyar Lajosét, akik Franciaországban, illetve a Szovjetunióban tevékenységükkel, műveikkel új irányt, új perspektívákat mutattak a kínai múlt és jelen kutatásának.

A Kínában végzett magyar ösztöndíjasok közül Kalmár Éva kutatásai a klasszikus stúdiumokat gazdagítják irodalom- és színháztörténeti vonatkozásban, Polonyi Péter szorgalmas tevékenysége pedig nagy segítséget jelent többek között az élő kínai irodalom alkotásainak megismerésében.

A tanszéken végzettek között is többen művelnek Magyarországon új kutatási irányt. E vonatkozásban meg kell emlékeznünk a kínai gazdaság kutatójáról, Mészáros Kláráról, pár év előtti pekingi nagykövetünkről. (A tanszék már előtte is adott kínai nagykövetet hazánknak, Németh Iván személyében.) Örvendetes, hogy a fiatalabb nemzedék, Hamar Imre személyében, elindította a buddhizmuskutatást. Az eltelt idő alatt elindult továbbá a filológiai műveltségű kínai művészettörténeti kutatás is a Kelet-ázsiai Múzeumban – Miklós Pál és kitűnő könyve, az idegen nyelveken is megjelent A sárkány szeme után már a tanszéken végzett képviselője is van ennek a stúdiumnak, Fajcsák Györgyi személyében.

Sinológiai kutató hellyé lehetne hazánk leggazdagabb sinológiai könyvtára, az akadémiai könyvtár keleti gyűjteménye is.

A behatárolt lehetőségek mellett akadtak hallgatóink, akiknek sikerült megállniuk helyüket a nemzetközi tudományosságban külföldön is: Legeza Ireneus (igaz, sok év előtti értesüléseim szerint) a Fülöp-szigeteken régészkedik; dr. Bányai László, aki jogi tanulmányainak befejezése után sinológus végzettséget szerzett nálunk, jelenleg a jeruzsálemi egyetemen a kínai jog kérdéseivel foglalkozik. Szabó-Eschbach Viktória egy német egyetemen a japán nyelvészet tanára, Kutas György az ausztráliai Monash Egyetemen japánt tanít, Bikfalvi Lilla a londoni School of Oriental Studies-ban kínai művészettörténetet művel.

A magyar sinológia történetében külön hely illeti meg Tőkei Ferencet. 1949-1953 közt volt a tanszék hallgatója, utána aspiráns lett, disszertációját a Csou-kor földtulajdonviszonyairól 1956-ban védte meg. Kutatásai, munkássága az addigi hangtörténeti és sino-barbarica stúdiumok mellett színvonalukkal és újszerűségükkel kivívták a nemzetközi szakma elismerését. Mint a magyar tudományosság történetében annyiszor, példát mutatott a már ismert – vagy ismertnek hitt – forrásanyag új szempontú és felettébb termékenynek bizonyuló megközelítésére. Ahogy az újszerű megközelítések esetében sajnosan történni szokott, a szélesebb – és ez esetben döntő jelentőségűnek bizonyuló – tudományos közvélemény idehaza nem fogadta megértéssel eredményeit: ennek következtében Tőkei Ferenc tudományos karrierje a sinológiai indíttatás után a filozófia és esztétika területére váltott át. Személyi okokból Tőkeinek csak az után sikerült a tanszékre kerülnie, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett – jellemző az akkori viszonyokra – s tanulság jövendő tanszékvezetők számára –, hogy tanszékvezetőségem alatt minden ilyen irányú erőfeszítésem meddőnek bizonyult.

Végigtekintve most már a tanszék történetén, látható, hogy többféle értelemben is igen megváltoztak az eltelt időszakban tevékenységének körülményei. Először abban a tekintetben, ahogy bezárult, illetve kinyílt a világ e mindenképpen nemzetközi stúdium hazai művelői előtt.

Másodszor abban a tekintetben történt változás, hogy megváltozott, kibővült magának a sinológiának a területe is. 1942-ben a sinológia világszerte a klasszikus kínai kultúrával való foglalkozást jelentette, a nemzetközi tudományosság csak a Kínai Népköztársaság megalakulásával kezdett ráébredni az aktuális kínai problémákkal való tudományos igényű foglalkozás jelentőségére. Ez utóbbinak oly mértékben megnőtt a jelentősége, hogy az utóbbi két évtizedben erősen kiszorította a hagyományos kultúra kutatását és oktatását a nagy sinológia központokban is, holott a mai Kína nem érthető múltjának ismerete nélkül, és – noha a kínai hagyományos kultúra  folyamatossága a szemünk láttára szakadt meg a nyolcvanas évekre – a kínai múltnak az európaitól sokszor annyira eltérő emlékei és tapasztalatai ott munkálnak a mai kínai gondolkodásban is, sőt ezt az örökséget bizony magával viszi Kína a 21. századba is.

Időszűke, valamint ismereteink korlátozott volta nem teszi lehetővé, hogy e változó világban javaslatokkal, tanácsokkal szolgálhassak jövendő sinológusainknak. Talán csak eggyel, de hát az magától értetődő: nem jó tanítvány az, amelyik nem múlja felül mesterét.